Blogolunk. Sokan. Sokféleképp. Fura egy (más)világ. Mintha ...
Mások hogy
blogolnak? Miért? Azért, hogy naplószerűen végigvezessék az életük történéseit? Azt egy írásos naplóban is megtehetik. Maguknak... A jövő nemzedék meg jót röhög majd rajta, ha egyáltalán megtalálja. Vagy elgondolkozik azon, hogy régebben is ugyanazok a problémák voltak a fontosak, mint most... Vagy mi
vaaan?
Van a magányos típus, aki azért ír, mert annyira egyedül van, hogy így talán a
szájbervilágból valami más magányos titokban
olvasgatja? Ez kedves, de unalmas... Egy picit magamutogató, de csak szeretne az lenni, igazándiból benne lehet a félsz is... De ettől legalább a saját életébe egy kis szín kerül.
Van a meg nem értett, aki kikiabálja az összes gondját, baját a világnak. És akkor mi van? Kit érdekel? Lehet, hogy őt sem érdekli más véleménye, de legalább kiadta magából. Viszont az idegennek unalmas. Talán...
Van a tehetséges, aki azt hiszi, hű de jól tud írni. Itt viszont kiélheti grafomániáját, jó hosszú mondatokkal, senki nem szólhat be neki, hogy stílustalan, kéne egy kicsit olvasnia is, hogy egy kicsit több szókincse legyen, helyesírásból se a legjobb... Ez Neki tök jó... Talán még
egy-két olvasója is akad, aki
megdícsérgeti.
Van a szorgalmas, aki bizonyos témára
rááll, és
hangyaszorgalommal telerakja az oldalát
ide-oda mutató hasznos linkekkel, önálló véleménye van, vitákat kezd és lefolytat. Szóval jól elszórakozgat. Szerintem nem éli ki magát a munkájában, így bizonyítja be legalább magának, hogy valamire mégiscsak alkalmas...
Van a tudományos, aki esszéket ír, kritikákat, dolgozatokat, adatokat halmoz, mérhetetlenül nagy tárgyi tudásával henceg, lenézi az egyszerű halandót, de mégis lehajol hozzá azért, hogy tudassa vele, mennyire nem tud szerencsétlen az ég világon semmit. Könnyű kikeresni, kivágni, idemásolni, idézgetni a nagy embereket... Legyen vele boldog...
Van a kedves, jó humorú, leskelődő, érdekes témákat felvető, mindenkivel barátságos, gyakran saját hülyeségeit is kifigurázó. Ez lehet fiatal is, lehet akár idősebb is. Őket nagyon bírom... De nagyrésze teljesen inkognitóban ír, nem tudsz igazán meg semmit se róla, akárki is lehet. Így könnyű... Nekem ez nem menne, mert mindig elfelejteném, ki helyett milyen nevet haználtam, itt ki vagyok én egyáltalán?? :-)
Van a praktikus, akitől megtalálod az épp téged érdeklő probléma megoldását, folyamatát, vagy ő már túl van azon, amibe most cseppentél bele. Ez is tetszik, de nem szeretek tanulni, amikor az agyam szeretném mosni itt a neten...
Van a híres ember, akinek muszáj blogolnia, különben nagyképűnek nézik, mert nem vegyül a pórnéppel. Szerintem nem is ők írják... Gondolom, van egy ügyeletes, aki a lényeges semmitmondó mondatokat megírja helyette, esetleg néha belenéz...
Vagyok én...
Aki nem szeretné, ha sokan megtalálnák... Viszont a mindennapjaimról kéne valakit tájékoztatnom. Nem kenyerem a fogalmazás. De ha csinálok valamit, azt lassan de biztosan végigviszem, még ha beledöglök is. :-)
Annyi mindenről lehetne itt írni!
Lehetne csak simán, az épp eltelt nap eseményeit összeszedegetni...
Lehetne nem a napról, hanem a közben előjött érzelmekről...
Lehetne a családról, ismerősökről sztorizgatni...
Lehetne a tanítványokról, tanításról...
Lehetne a hangszeremről, a zenélésről, a viszonyunkról... Ez lenne a legizgalmasabb számomra.
Lehetne a körülöttem élőkkel való viszonyomról, róluk, mittudomisén...
De vagyok én, akit kevesen ismernek igazán... És ez így NEKEM jó!!! Pont azért, mert sérülékeny vagyok, oké, tudomásul vettem, hogy művész lettem, vigyáznom kell magamra, föl kéne a kölyköt is nevelnem, nagyon sok embernek van szüksége a muzsikám hangjára..., mondják mások... :-)
Mindegy...
Majd kialakul.
Most ezt írtam.
Néha jól esik írogatni..., grafoterápia... :-)
Vicces.
Unalmas lett ez is...
:-)
