Mások hogy csinálják?

Blogolunk. Sokan. Sokféleképp. Fura egy (más)világ. Mintha ...

Mások hogy blogolnak? Miért? Azért, hogy naplószerűen végigvezessék az életük történéseit? Azt egy írásos naplóban is megtehetik. Maguknak... A jövő nemzedék meg jót röhög majd rajta, ha egyáltalán megtalálja. Vagy elgondolkozik azon, hogy régebben is ugyanazok a problémák voltak a fontosak, mint most... Vagy mi vaaan?

Van a magányos típus, aki azért ír, mert annyira egyedül van, hogy így talán a szájbervilágból valami más magányos titokban olvasgatja? Ez kedves, de unalmas... Egy picit magamutogató, de csak szeretne az lenni, igazándiból benne lehet a félsz is... De ettől legalább a saját életébe egy kis szín kerül.

Van a meg nem értett, aki kikiabálja az összes gondját, baját a világnak. És akkor mi van? Kit érdekel? Lehet, hogy őt sem érdekli más véleménye, de legalább kiadta magából. Viszont az idegennek unalmas. Talán...

Van a tehetséges, aki azt hiszi, hű de jól tud írni. Itt viszont kiélheti grafomániáját, jó hosszú mondatokkal, senki nem szólhat be neki, hogy stílustalan, kéne egy kicsit olvasnia is, hogy egy kicsit több szókincse legyen, helyesírásból se a legjobb... Ez Neki tök jó... Talán még egy-két olvasója is akad, aki megdícsérgeti.

Van a szorgalmas, aki bizonyos témára rááll, és hangyaszorgalommal telerakja az oldalát ide-oda mutató hasznos linkekkel, önálló véleménye van, vitákat kezd és lefolytat. Szóval jól elszórakozgat. Szerintem nem éli ki magát a munkájában, így bizonyítja be legalább magának, hogy valamire mégiscsak alkalmas...

Van a tudományos, aki esszéket ír, kritikákat, dolgozatokat, adatokat halmoz, mérhetetlenül nagy tárgyi tudásával henceg, lenézi az egyszerű halandót, de mégis lehajol hozzá azért, hogy tudassa vele, mennyire nem tud szerencsétlen az ég világon semmit. Könnyű kikeresni, kivágni, idemásolni, idézgetni a nagy embereket... Legyen vele boldog...

Van a kedves, jó humorú, leskelődő, érdekes témákat felvető, mindenkivel barátságos, gyakran saját hülyeségeit is kifigurázó. Ez lehet fiatal is, lehet akár idősebb is. Őket nagyon bírom... De nagyrésze teljesen inkognitóban ír, nem tudsz igazán meg semmit se róla, akárki is lehet. Így könnyű... Nekem ez nem menne, mert mindig elfelejteném, ki helyett milyen nevet haználtam, itt ki vagyok én egyáltalán?? :-)

Van a praktikus, akitől megtalálod az épp téged érdeklő probléma megoldását, folyamatát, vagy ő már túl van azon, amibe most cseppentél bele. Ez is tetszik, de nem szeretek tanulni, amikor az agyam szeretném mosni itt a neten...

Van a híres ember, akinek muszáj blogolnia, különben nagyképűnek nézik, mert nem vegyül a pórnéppel. Szerintem nem is ők írják... Gondolom, van egy ügyeletes, aki a lényeges semmitmondó mondatokat megírja helyette, esetleg néha belenéz...

Vagyok én...
Aki nem szeretné, ha sokan megtalálnák... Viszont a mindennapjaimról kéne valakit tájékoztatnom. Nem kenyerem a fogalmazás. De ha csinálok valamit, azt lassan de biztosan végigviszem, még ha beledöglök is. :-)

Annyi mindenről lehetne itt írni!
Lehetne csak simán, az épp eltelt nap eseményeit összeszedegetni...
Lehetne nem a napról, hanem a közben előjött érzelmekről...
Lehetne a családról, ismerősökről sztorizgatni...
Lehetne a tanítványokról, tanításról...
Lehetne a hangszeremről, a zenélésről, a viszonyunkról... Ez lenne a legizgalmasabb számomra.
Lehetne a körülöttem élőkkel való viszonyomról, róluk, mittudomisén...

De vagyok én, akit kevesen ismernek igazán... És ez így NEKEM jó!!! Pont azért, mert sérülékeny vagyok, oké, tudomásul vettem, hogy művész lettem, vigyáznom kell magamra, föl kéne a kölyköt is nevelnem, nagyon sok embernek van szüksége a muzsikám hangjára..., mondják mások... :-)

Mindegy...
Majd kialakul.
Most ezt írtam.
Néha jól esik írogatni..., grafoterápia... :-)
Vicces.

Unalmas lett ez is...
:-)

Ügyintézések - fejlődünk...

Szép volt a tegnap este. :-)
Színház után - gondoltam én - lefexem jó korán, hogy reggelre üde reménykedő arccal mehessek apehékhoz raportra. Valami megmozdult bennem... Hol vannak az iratok? Hívom Hátast, nincs nálad? Nincs, nem láttam a szatyrod, igaz hogy az ügyvéd szerint visszakerült, de... Megnyugodtam..., ma sem kell korán lefeküdni. Nekiláttam a gépemből elővarázsolni valami iratmaradékokat, nyomtatgatni stb. Éjfél körül telefon: Megvan! Átkerült egy sárga dossziéba! Dejóóó! Akkor most megyek is érte, köszi! A jó öreg megszokott fél 2-kor ágyba is kerültem.
Hajnali fél8-kor találka az ügyvéddel, irány a CÉG!! Az adózók réme! Apáám!! Mintha visszarepültem volna 40 évet...
Beléptetőrendszer: 2 pasi ül egy-egy szerintem commodore64 előtt, elkéri az igazolványod, föltelefonál a megsárgult (valamikor fehér) tárcsázós kézibeszélőn, hogy jöttél, kitölt egy papírt, a kezedbe nyomja, és egy lefóliázott vörös kis (kb.4x9cm) kitűzőt is ad, "külsős" felírattal. Ezekután beenged a 30 éves elfordulós, karral ellátott rendszeren, elmagyarázza, melyik épületbe menjek, ott várjak, mert jönnek értem... Így is lett...
Jó kis időutazás volt... Nembaj, a hölgyike jóindulatúan közölte, hogy a főnöke azt üzeni, 50%-ot elengednek, a többit 36hónapra. Tök jó fejek voltak, végülis, el is hajthattak volna simán.... Csak azt nem tudom, hogy a botrányos levél miatt, vagy az ügyvédes miatt, vagy sokkot kaptak a két levéltől együtt... , vagy az eddigi láthatatlan segítőim vetettek be már megint mindent a cél eléréséért... :-)
Aztán futás az önkormányzatba, lejárt az ingyenes parkolómatricám. Az ügy gyorsításához bevetettem bűbájos fiamat - úgyis hamburgerezni akart -, rájuk mosolyog és máris nagyobb kedvvel dolgoznak. Sorbanállás, nem jó, ki kell tölteni ezt meg azt... Ja, van tartozása? Menjen át az adóosztályunkra, az utcán a másik kapu. Bemegyek, sorszámhúzás... (ÜRES! váróterem), mi jövünk..., ja? kártyával nem lehet fizetni. Kimegyünk, automatázás, vissza. Megvan az igazolás!! Első helyszínünk, tömegnyomor 12 négyzetméteren, 4 ügyintéző, aki kapja marja sorszám nélkül... itt már bevetette magát a gyerek is..."nem mi jöttünk volna?" ..."ja? bocsánat, tessék a gyerekkel!" ... és máris az ügyintézőnél vagyunk. Kínosan leellenőrzi az összes adatomat, anyám második keresztnevét is beírja (röhej), elővesz egy már elkészített matricát, óvatosan félig felnyitja (!), filctollal beleírja a rendszámot, visszasimítja, majd büszkén átnyújtja nekem...
Huszonegyedikszázad...
Nna imma, ezt hagytad te itten... Milyen unalmas lehet 10 perc alatt kocsit venni, bankkártyát azonnal megkapni stb...

Klub, blogolunk

Lement ez a hét is.
300-an voltak pénteken... Tök jó fejek. Jó érzés volt látni a régi arcokat. Nemtom, mennyire fog az első lelkesedés kitartani náluk..., de én ekkora energiát nem tudok minden péntekre belefeccölni, hogy eljöjjenek... Reggel 3-kor már haza is indultam, 4-kor már asszem elaludtam. Másnap de. 11-re mentünk a tévébe nyilatkozni. Nagy meccs volt emberi arcot varázsolni hármunknak...! :-)
Más.
Kisfiam blogol... Tiszta őrület. 10 éves még csak. Vagy nem is olyan kicsi? Ja... Meg zaklatja Immát éjjel-nappal skype-on, mert a fiával szeretne csacsogni. Annak meg kisebb dolga is nagyobb, minhogy szórakoztassa a kölköket, hiszen új életet kell megkezdeniük. Nincs még egy hete, hogy átköltöztek a Föld túloldalára...
Nincs mit írnom, semmi érdekes.
Időpontot kell kérnem az APEH-tól, el kell intéznem a vízóracserét, a gázártámogatást, a lakossági parkolómatricát, vonót kell szőröztetnem, a pályázatunkhoz pályázó céget kell keresnem, ... ilyen és hasonló történetek várnak rám, ezért nem csinálok most semmit. Ha csak egy dolgom lenne... haladnék... De összegyűlt és ilyenkor beblokkolok egy kicsit.
Abbahagyom mára.

Búcsúztatás és vizsga

Nna, elmentek..., illetve még most is mennek..., még vagy egy napig.
Kivittük őket Ferihegyre, hogy biztosan elmenjenek.

A két kisfiú (az ittmaradó és az elutazó) bírta még a legkönnyebben ezt az egészet. Napersze! Ők már szájbergyerekek. Nekik nincsenek távolságok, ők már számítógép előtt nőttek fel. Úgy gondolják, az interneten keresztül nap mint nap ugyanúgy tudnak majd beszélgetni, ahogy élőben...
Hááát...?
Biztos úgy lesz. Bízom bennük. Jobb híján...

Na aztán futás haza, hegedűvizsga a prücsöknek. Szegény olyan ideges volt, a próbán összevissza kapirgált, még sirdogálás is volt mérgiben. (nem tudom, kire ütött ez a gyerek?)
Fölment a színpadra, leparancsolták a dobogó elé. Már a nyolcadik hangba beleakadt. Aztán valahogy fölspilázta magát és ÚÚÚGY odatolta NEKIK...!!! Hát nagyon büszke voltam (vagyok) a bátorságára és a kis buksi fejére!
http://video.google.com/videoplay?docid=2274916600710034563

Aztán futás vele szolfézsra... Nna! Ott is épp vizsga volt! Már meg sem lepődött a kis hősöm, séróból lenyomta azt is.

Aztán futás tanítani, aztán haza, bébicsősz elrendez, pici pálinka, Hátas telefonál... : Hogy ő milyen depressziós és így milyen nehéz dolgozni... Mondja ezt pont NEKEM!!!!
Asszem nagy zavaromban valamit hadováltam neki a munkaterápiáról, hogy az be szokott jönni stb. Aztán felvilágosítottam, hogy borultam már össze én is, hagyjuk ezt a témát. Erre felvilágosít, hogy 17 éves korától 23 évesig minden februárban megöngyilkolta magát, utána jött rá, hogy ez visszatérő hülyeség és megtanulta kezelni... Kösszépen... Most aggódhatok érte is... De eggyel több indok, hogy észnél maradjak.

Ezért a csajsziért is aggódok, hogy egészségben odaérjenek, szar így, hogy nem látom a neten az onlájn jelét, nem tudok odavetni egy-egy félmondatot... hogy: mérnemalszó?, vagy: Nedógozzámáá!

Ez jópofa ez a naplóírogatás...
Most még...

Na jóéjt...

Szar ügy

S az élet megy tovább... Egyesek elköltöznek, mások maradnak. Haladjunk...

Minden barátom messze van.

Lett egy közeli, pár éve. Aztán elköltözik holnap Újzélandra...

Vicces...

Nemtom mennyire lettem neki közeli barátja, én most rettegek a holnapoktól. Persze, van sok-sok ismerősöm, mint mindenkinek. Amíg nem találkoztunk, addig is eléldegéltem valahogy, most is lesz valahogy. De mégis, csak úgy lázadozok itt magamban.

Biztos tartjuk majd egy darabig a kapcsolatot egymással, aztán egyre ritkábban, aztán már nem nagyon lesznek közös témáink, aztán egyszercsak elfogynak a levelek. De hát ez természetes.

Lesz.

De most még nem az.

Mégcsak ajándékot se tudok neki adni... Mit...? Tááárgyat? Hülyeség.

Elbőgtem magam a búcsúbuliján... Szégyen...

Ráadásul olyan, mintha magamat siratnám. Vagy tényleg?...

Csak a holnapon legyek túl.

Meg a többi napon, amikor nyúlok a telefon felé, hogy hívjam, meg amikor arra járok, amerre reggelente kávézni estem be hozzájuk.

Hülyeség.

Szar ügy.

És ő boldogan indul ebből a nagy szarból az új VILÁG felé.

Hééé, ott odafönn!! Adjátok meg neki a boldogulást, megérdemli!

Mink meg majdcsak elleszünk itten valahogy...

Csá, NAGYLÁNY!

Kezdődik...

Na...
Elért engem is a bloghullám...
Foggalmamsincshogykezdjekhozzá...
Igyexem majd időnként tényleg jelentkezni.
Sztem kezdésnek ennyi...