Pécsi konzi..., hmmm...
A legkonzervatívabb..., mégis...
Szatyor Győző - így visszatekintve érdekes, milyen fontos szerepet tölt be életemben:
Még általánosban egy évkezdési nap kerestük a rajztermet, hetedikesként. Az egyik terem szekrénytetején egy srác guggolt, szerelt valamit.
- Hé, Te! Melyik a rajzterem?
- Hát ez.
- Láttad már az új rajztanárt?
- Én vagyok az.
Már a konziba jártam, mikor újra találkoztunk, átjött oda tanítani.
Akkor még az István téren volt az iskola, egy régi udvar közepén álldogált. Voltak olyan tantermek, amik egymásból nyíltak. Például az egyikben magyaróra, a másikban rajz.
Egyszer matekórára vártunk a külső teremben, a belsőben meg asszem rajzóra kezdődött.
Bementek valami hangszeresek, meg a Szatyor Győző.
A matektanár késett.
Egyszer csak megszólalt valami zeneszerű.
Mindegy, mi. Csak lóghassunk...
A lényeg, hogy átrohantunk, Győző mosolygott, mi ottragadtunk...
Naná!
Matekóra helyett!!! A tanárunk tehetetlenné vált, esélye sem volt minket kirángatni onnan.
Bergics Lajos muzsikált a zenekarával, tanítottak egy népdalt is: "Sohase vétettem Szeben városának". A zene nemigen fogott meg, de a dal így ezekkel a harmóniákkal elvarázsolt!!!
Aztán az élet ment tovább...
Úgy gondolom, az legelső benyomás hosszútávon meghatározó.
Ha valamiről egy kicsit is rossz volt, azt soha nem tudjuk fenntartások nélkül kezelni...
A népzenével való első találkozásom mindenesetre három dolog miatt is szép emlékké vált:
1. Szatyor Győző bölcs mosolya,
2. Matekóra megúszása,
3. Találkoztam egy új zenei világgal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése